Így a köznemesek kedvüket lelték a népies műdalban és a magyar nótában.
Volt azonban egy megfoghatóbb, értékesebb ‘nemzeti’ zenei anyag: a XVIII. század végi magyar tánczene. A hangszeres gyűjteményekben találunk olyan dallamokat, amelyek a nyugati harmónia- és formavilágot ötvözik a régi magyar tánczene hagyományaival. E táncokat olyan díszítőelemek és ritmusmotívumok jellemzik, melyek valóban sajátosan magyar jellegűek. Ezt a zenét nevezzük verbunkosnak. A verbunk eredetileg katonák toborzásához járt férfitáncot jelentett, de később önálló táncdarabbá válva kiindulópontja lett a XIX. századi magyar zenei nyelvújításnak. Mivel ezt a zenét elsősorban cigánybandák játszották, sokan – tévesen – a cigányzenével azonosították.
Az eredeti cigányzene kimondottan vokális. A muzsikus cigányok ugyanakkor mindenütt játsszák környezetük zenéjét, átveszik az adott területre jellemző hangszereket és előadási stílust, így a XIX. században is a nyugati műzene egyre több elemét sajátították el és ötvözték a korábbi korok magyar tánczenéjével. A cigányok jellegzetes, szeszélyes, érzelmekre ható játékmódja szinte bármely egyszerű dallamot ‘cigányzenévé’ tehet.
A virtuóz cigány muzsikusok – közöttük például a híres prímás Bihari János (1764-1827)– hírnevet szereztek itthon és az 1830-as évektől kezdve, magyar mecénások által támogatva külföldön is.
A XIX. században szinte valamennyi magyar és külföldi komponista megírta a maga Verbungját, Magyar Tántzát, Magyar Nótáját. Joseph Haydn, Ludwig van Beethoven, Wolfgang Amadeus Mozart, Carl Maria von Weber, Hector Berlioz műveiben és Johannes Brahms magyar táncok-művében az ekkoriban szinte divattá váló ‘magyaros’ színt mindig a verbunkos hangvétel alkalmazásával fejezték ki. Berlioz a híres Rákóczi-indulót a Faust elkárhozása c. művében dolgozott fel.A magyar romantika, amely a költészetben is a megnemesített népköltészetet érezte nemzetinek, a műzenévé emelt verbunkosban ünnepelte az új, nemzeti zene megszületését.
A verbunkos és az európai magas műzene egybefoglalására tett több sikertelen kísérlet után a szintézis a nagy formátumú muzsikusnak, Erkel Ferencnek (1810–1893) sikerült a század első fe lében. Erkel nevéhez fűződik az első dalegylet megteremtése (1838) és az első filharmóniai társaság megalapítása (1853). Erkel műveiben (Hunyadi László, Bánk bán) szólalt meg először a magyar nyelv az operaszínpadon, mégpedig olyan zenei nyelven, amely a nyugati operákéval is összemérhető volt. Nem véletlen, hogy a Bánk bán című opera zenei stílusát kissé olaszosnak találták a korabeli külföldi kritikusok. Erkel darabjainak sikerét – politikai időszerűségük mellett – azzal aratta, hogy az általa kifejlesztett magyar zenei nyelvet az egész estét betöltő operák ‘magyar’ jeleneteinek jellemzésére használta, és kiváló dramaturgiai érzékkel ötvözte azt a francia és olasz operák stílusával.
Az új magyar műzene Liszt Ferenc (1811–1886) életművében teljesedett ki.
Liszt az 1830–1840-es években virtuóz zongoristaként és zeneszerzőként egész Európát elkápráztatta. Előadóművészetével, kompozícióival, közéleti szereplésével, sőt pénzzel is segítette a magyar zenei élet fejlődését. Liszt emellett széles horizontú világpolgár volt, aki hazafias érzéseit az egyetemes zenetörténet legkiválóbb alakjaihoz méltó színvonalon tudta kifejezni. Műveiben tökéletes egységet alkotott a legmagasabbrendű európai romantika és a magyar hagyomány, amit a 20 magyar rapszódiája is tükröz. Ezekben a rapszódiákban magyar verbunkos dallamokat és magyar táncokat dolgoz fel. Liszt darabjai révén így vált az egyetemes zeneirodalom részévé a XIX. század magyar zenei öröksége.
A XIX. század második felében Budapest fejlett zeneéletével az európai nagyvárosokkal egyenrangú központtá vált. Operaháza, zenekarai, hangversenytermei és az itt tevékenykedő neves karmesterek – Gustav Mahler (1860-1911) – a kontinens élvonalába emelték a magyar fővárost. A budapesti Zeneakadémia (1875-ben Erkel és Liszt által alapítva) világhírű előadóművészeket nevelt (Dohnányi Ernő, Bartók Béla), ezzel párhuzamosan pedig megjelent a zenekritika és a zenetudomány is.
A zenei élet sokszínűsége ellenére az 1920-as években Kodály Zoltán (1882-1967, aki szintén a budapesti akadémián szerzett diplomát mint zeneszerző, zenetudós és pedadógus) kifogásolta, hogy zenekultúránk felülről épül: van jó operaházunk, vannak kiváló előadóművészeink, de nincsenek jó énektanárok az iskolákban, s a vidék elhanyagolt. Kodály sokat tett a zenei közélet színvonalának emeléséért. Az 1890-es évek végén, Vikár Béla népdalgyűjtéseinek hatására fordult a történelmileg hiteles, igazi magyar népzene felé. 1905-től 1914-ig Bartók Bélával bejárta a Felvidéket és Erdélyt, s az onnan hozott népdalok megváltoztatták zenei és emberi világképüket. Hivatásuknak tekintették, hogy a magyar népdalkincset összegyűjtsék, tudományosan tanulmányozzák, majd – az iskola útján – beillesszék a mindennapi műveltségbe.
Kodály zeneszerzőként a későromantikus hagyományt a magyar népdalok világával ötvözte. 1920 után elsősorban vokális komponistaként alkotott. Nagy számban írt énekkari műveket, ezeken kívül két oratórium (Psalmus Hungaricus, Budavári Te Deum), két színpadi játék (Háry János, Székelyfonó) és sok szólisztikus dal tartozik életművéhez. Kodály nevét kompozíciói mellett a személyéhez kapcsolt ‘Kodály-módszer’ tette világszerte híressé. Pedagógiai témájú tanulmányaiban számtalanszor hangsúlyozta, hogy a személyiség formálásában, a kiegyensúlyozott, értékes, művelt ember életében és értékrendjében a zene – a saját nemzeti hagyományokat közvetítő népzene és az igényes, magas színvonalú műzene – rendkívül fontos szerepet játszik. Ezért foglalkozott oly fáradhatatlanul a gyermekek, az ifjúság zenei nevelésének kérdésével, s ennek szolgálatába állította pedagógiai céllal írt zeneműveit is.
A modern zene és a magyar népzenei hagyomány világraszóló szintézisét Bartók Béla (1881–1945) érte el. Bartók a zenetörténet legjelentősebb alkotói közé tartozik, életműve a világ zeneirodalmának fontos része. Ifjú korában mint nagyszerű zongorista és ígéretes zeneszerző tűnt föl. 1905-től az ő érdeklődése is a népzene irányába fordult, gyűjtőutakra indult Erdélybe, a Dunántúlra, de kutatta a szomszéd népek népzenéjét is. Világhírű zongoristaként Magyarországon és Európa szinte minden országában és az USA-ban is koncertezett. Hihetetlen munkabírású zseni volt.
Bartók zenéje ‘modern alkotás’. Túllépett az elmúlt évszázadok hangnem-világán, s mint nyugat-európai kortársai felszabadította a hangrendszer tizenkét hangját, új zenei rendező elveket keresett. A magyar népzene tanulmányozására építve a népdalok alapmotívumai, ritmusképletei és hangrendszerei segítették hozzá Bartókot a megoldáshoz. Világhírű művei közé tartozik három színpadi darabja (A kékszakállú herceg vára című opera, A fából faragott királyfi című táncjáték és A csodálatos mandarin című pantomim), valamint zenekari ciklusai, hat vonósnégyese, a Cantata profana, három zongoraversenye, a Hegedűverseny, a Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára, a vonószenekari Divertimento és a nagyzenekari Concerto, a Mikrokozmosz című zongoradarab-sorozat és a Hegedű-duók, amiket pedagógiai célzattal írt.
