Beköszöntött a hideg idő nálunk is. A gyerekek élvezik, hogy már lehet egy-egy hógolyót gyúrni, hogy a Mikulásnak köszönhetően szabad korlátlanul édességet enni, hogy bemutathatják az iskolában a legújabb divat szerinti csizmájukat.
Vannak azonban, akiknek ez rettenetes, sokszor megoldhatatlan, néha végzetes problémákat jelent: a szegények. Azok, akiknek problémát okoz előteremteni a pénzt a gyerek téli ruhatárára, a tüzelőre, a megnövekedett rezsiköltségekre (hidegben több melegvizet használunk, több melegételre van szükségünk, többet kell világítanunk, stb).
Tudunk róla, de nem vesszük figyelembe, nem veszünk tudomást róla, hogy évről évre tágabbra nyílik a jövedelemolló. A gazdagok egyre gazdagabbak, a szegények egyre szegényebbek, és egyre többen vannak, a középosztály pedig már szinte teljes egészében eltűnt. Mit várunk akkor a gazdaságunktól? Ki tartsa el?
A világ vagyonának 90%-át a népesség 10%-a birtokolja. Amerika leggazdagabb 400 embere az elmúlt 20 évben megötszörözte a vagyonát, míg a társadalmuk 50%-a több adóssággal rendelkezik, mint amennyi vagyona összesen van. Náluk azonban van újra Barack Obama, aki valóban elkötelezetten ténykedik azért, hogy a gazdagoktól, a tőkefelhalmozóktól elvegyen azok javára, akik rászorulnak az állam támogatására.
Nálunk ez még csak ott tart, hogy miniszterelnökünk nemzeti konzultációt akart összehívni arról, hogy miként büntessék a közterületeken egyre növekvő hajléktalanokat?
Azokat, akiket a Sors már úgyis megbüntetett azzal, hogy nincs otthonuk, nem tudják azt mondani, hogy „haza megyek”, nincs hová kötődniük, nincs hol álomra hajtaniuk a fejüket!
Mi, akik a jó meleg irodában olvassuk ezt a cikket a számítógépünk előtt, gondoljunk azokra, akik kint vannak a hidegben, és nem csak arra a rövid időre, mint mi, amíg az irodából beülnek az autóba, hanem egész nap, és EGÉSZ ÉJJEL!
Gondoljunk rájuk is, akik csak akkor jutnak meleg ételhez, ha egy menhelyre bekerülnek, vagy valamelyik segélyszervezet valahol ételt oszt.
Gondoljunk azokra is, akik nem tudják megajándékozni szeretteiket, pedig adni jobb, mint kapni! Sőt, kapni néha megalázó, fájdalmas, de ha rá van kényszerülve valaki, akkor a szükség elnyomja a kényelmetlen, kellemetlen érzést, tudjuk, „a muszáj nagy úr!”
Nekünk, akiknek van miből adni, csak egy apró gesztus, míg annak, aki kapja, lehet, hogy az életét jelenti.
Itt az év vége, jön a Szeretet Ünnepe, gondoljunk azokra is, akikre senki nem gondol! Keressük meg a lehetőséget, hogy miként tudunk nekik segíteni? Lehet, hogy egy céges kollégákkal megszervezett melegétel-osztás a rászorulóknak, vagy támogatás egy segélyszervezetnek, vagy helyi hajléktalanellátónak. Lehet az pénzbeni juttatás, vagy élelmiszer, ruhanemű, takaró, egyéb. Nekünk csak egy kis figyelmesség, nekik a fél világ!
A távolkeleti filozófia szerint a karmánk negatív magunkkal hozott részét pozitív cselekedetekkel tudjuk semlegesíteni. De ha úgy teszünk jót, hogy azért cserébe valamit elvárunk (hálát, viszonzást), akkor újra „üzleti” kapcsolatba kerülünk valakivel, aki miatt újból kell születnünk a Világba, hogy ő törleszthesse felénk az adósságát. Ez a nézet szerint akkor tudunk kikerülni ebből az ördögi körből, ha úgy teszünk jót, hogy nem várunk el cserébe semmit, vagy hogy nem is tudják, hogy mi voltunk a Jótékony Angyalkák.
Az igazi adakozás, ha csak azért adunk, mert a szívünk ezt diktálja. Adjunk hát csak azért, mert adni jó! És azért, mert nekünk van miből.
Széchenyi István, a legnagyobb magyar mondta, hogy „a vagyon felelősséggel is jár!” Vállaljuk fel ezt a felelősséget, tegyünk valakivel jót, és tegyünk ezzel magunknak is jót! Nézzen bele utána a lelkébe, és legyen büszke magára! Csak ennyibe kerül.
