A hazai kis és középvállalkozások a marketing eszköztár már-már a végletekig történő kihasználásával próbálják piaci potenciáljukat fejleszteni, vagy legalább a felszínen tartani. A jövedelmező gazdálkodás kulcsa a rugalmas költséggazdálkodás és az árbevétel növekedés. Csakhogy amíg az árbevétel egyértelműen az eladott termék piacon elfogadott objektív értéke, addig a költség belső szerkezete a vállalkozó szubjektív döntései által determinált. A hazai adórendszer táptalaja a „költségelés”-nek, ami különösen a családi vállalkozások körében oda vezet, hogy szinte minden a családi, vagy személyi igény kielégítésében felhasználható erőforrás költség tétellé formálódik a cégben. Az adórendszer főleg az áfa levonás korlátjaival és cégautó adóval óvja az állami bevételeket, de ezek mind a vállalkozás eredményét terheli. Ugyanakkor a legálisan amortizálható ingatlanok, gépkocsik, informatikai eszközök használata jelentős alternatív jövedelmet jelent. A kis cégek jelentős hányada nem a klasszikus növekedésben, hanem a költségelszámolásban és a költségek egyéni célú „felélésében” érdekelt.
Ha modellezünk egy bérmunkát végző varrodát, ahol a termelés magas élőmunka igényű, akkor azt tapasztaljuk, hogy az anyagköltség minimális, mert a megrendelő által átadott input-okkal dolgoznak. A varrómunkások bérjellegű költségét alapvetően a minimálbér mérték és bérjárulék befolyásolja. Ehhez társul egy szerény járulékos költség a szociális feltételek biztosítására. A használt ipari varrógépek értékcsökkenése lineáris leírással kerül elszámolásra. Egyéb pl. ügyviteli, marketing, szállítási és igazgatási költség társul az előbbiekhez. Ez rendben is lenne, csakhogy a felsorolt költségek a cég teljes éves költségének csak 60-70 %-a. A többi a terepjárók, a visszabérelt saját irodák, okos telefonok és más informatikai eszközök, külföldi tanulmány utak stb. költsége. Vagyis nem relevánsak a vállalat növekedése szempontjából.
Rubini az amerikai sztár közgazdász nem csak a 2008-as válságot vetítette előre ijesztő pontossággal, de víziói máris megvalósulni látszanak. A munkabérek piaci felhasználása csökken, az automatizáltság nő. A kapitalizmus korai szakaszának víziója lebeg a kisebb vállalatok felett. Miközben szélesedik a tőkejövedelemből élők köre, szűkül a foglalkoztatás. Ez fékezi a fogyasztói piacokat. A hatékonyság növelése nem tart lépést a kereslet csökkenésével és a lefelé tartó spirál révén a válság jelenségek gyakoribbá válhatnak.
Az államnak egyre gyakrabban kell beavatkozni. Főleg keresletélénkítéssel, KF támogatásokkal, piaci offenzívákkal siet az adófizető vállalkozók segítségére. Ez azonban kevés. Ha a tőkejövedelmek diverzifikálását a munkavállalók (egyben fogyasztók) javára nem támogatja a gazdasági kormányzat és effektív módon az állami költségvetés, akkor a gazdasági recesszió állandósul, a növekedés végleg zátonyra fut. A megoldás persze súlyos társadalom-politikai döntésekkel jár és az elosztási rendszer átalakítását feltételezi. Ebben a folyamatban milyen szerepe lehet a magyar kis –és középvállalkozónak? Csupán annyi, hogy el kell dönteni, hogy rövid, vagy hossztávfutók vagyunk. Magunknak alapítunk céget, vagy magunknak és az unokáinknak. A döntés nehéz, a tőkés szerepet most tanuljuk.
