A viszontbiztosítás történetének kezdete a 14-15. századra datálható. Az első írásos bizonyíték egy 1370. július 12-ei keltezésű, latin nyelven íródott szerződés, melynek szövegezésében első ízben lelhetőek fel a viszontbiztosítási megállapodások sajátosságai. A szerződés egy Genovából Sluisba tartó tengeri szállítmány biztosítási kockázatának megosztásáról szólt. A viszontbiztosítási ügylet értelmében Guilano Grillo nevezetű magánszemély átruházta a szállítmány biztosításából fakadó kockázatának a Cádiz-Sluis útszakaszra eső részét Goffredo Benaira és Martino Sacco magánszemélyekre. Bár a szerződés nem mondta ki expliciten, hogy a viszontbiztosítót a szerződésben vállalt kötelezettségeiért cserébe viszontbiztosítási díj illeti meg, e hiányosság – mint számos, a 15. század első feléig létrejött biztosítási ügylet esetében – vélhetőleg IX. Gergely pápa 1236-ban kiadott kamattilalmi rendelkezésének megkerülését szolgálta. (Holland, 2009, old.: 8) (Kopf, 1929, old.: 26)
A viszontbiztosítás a XIV. századi megjelenése alapvetően a tengeri kereskedelmi ügyletek finanszírozási igényében végbemenő volumennövekedésre vezethető vissza. A tengeri kereskedelem kockázatát ez idő tájt magánszemélyek biztosították, a biztosítási iparág fiatalságából adódóan túlnyomórészt mérsékelt szakmai megalapozottság mellett – kárkimenetelekre vonatkozó historikus adatok hiányában –, spekulatív módon. A szállítmányok a kereskedelem intenzitásának növekedésé révén azonban olykor olyan értéket képviseltek, hogy a biztosító magánszemélyek teljes vagyona az adott vállalkozás sikerességétől függött. Ily mód természetszerű volt e kockázatok megosztására irányuló igény felmerülése, mely a kezdetekben többnyire más elsődleges biztosítók bevonását jelentette. (Holland, 2009)
A viszontbiztosítás jogi alapja az itáliai kereskedővárosok által lefektetett kereskedelmi jogon nyugodott. A lombardiai városállamok a XIV-XV. század folyamán foglalták írásba azokat a gyakorlatokat és eljárásrendeket, melyek a Hanza-szövetség tagjainak napi kereskedelmében körvonalazódtak először. A XV. század végétől, Amerika felfedezését követően azonban a korábban a kereskedelem középpontjának számító Földközi-tenger vidéke fokozatosan elvesztette befolyását, a százéves háború után újra az Északi-tenger vidéke, Nyugat-Európa vált az áruforgalom gócpontjává és ily mód a viszontbiztosítás fejlődésének táptalajává.
Nyugat-Európa nemzeteinek a tengerek és a kereskedelem feletti dominanciáért folytatott rivalizálásából végül Anglia került ki győztesen, mikor 1588-ban a spanyol armada túlnyomó hányada részben az angol hadihajók ostromában, részben egy tengeri vihar révén megsemmisült. Az új tengeri hatalom nem késlekedett soká, 1601-ben elfogadta az első biztosítást szabályozó törvényét. 1681-ben megszületett a francia válasz, az „Ordonnances de la Marine”, mely Gerathewohl (1992) szerint nemcsak a viszontbiztosítás jövőbeni fejlődésének szempontjából kiemelkedően fontos kitételeket fektetett le, hanem explicite kimondta és elismerte a viszontbiztosítás létezését. Ezt követően számos európai autonóm jogi entitás, mint Antwerpen (1609), Velence (1705), Hamburg (1731), Bilbao (1738), és Poroszország (1794) ismerte el a viszontbiztosítás létjogosultságát. (Holland, 2009, old.: 13)
A XVI. sz. végén végbemenő előrelépések után a biztosítás és a viszontbiztosítás fejlődése újfent megtorpant. Bár úgy tűnt, az 1666-os londoni tűzvész fordulópontot jelent a biztosítás és a viszontbiztosítás történetében – 1681-ben megalakul az első biztosító társaság Angliában, az akkori kereskedelmi központban –, a XVII. század eleji visszaélések más lépésre kényszerítették az angol jogalkotókat. A visszaélések eklatáns példájaként emelték ki azokat az ügyeleteket, melyben elsődleges biztosítók viszontbiztosították saját kockázataikat az általuk beszedett biztosítási díjnál alacsonyabb díjért. Az angol törvényhozás az 1746-os kereskedelmi törvény útra bocsátásakor így jogellenesnek deklarált minden olyan biztosítási ügyletet, mely a biztosítható érdeken felüli kifizetésben részesítette a biztosítottat, spekulációra irányult vagy nem állt anyagi érdekében a biztosítónak, és törvénybe ütközőnek kiáltott ki minden viszontbiztosítási tranzakciót. A viszontbiztosítás tilalmát csak azokban az esetekben oldotta fel, ha a biztosító fizetésképtelenné vált, csődbe ment vagy megszűnt. A viszontbiztosítás legalitását csak 1864. július 25-én, 118 évvel az intézkedés bevezetését követően restaurálták, mely lemaradását Anglia soha többé nem tudta behozni. (Holland, 2009)
Bár az angliai törvénykezés természetellenes gátját képezte a viszontbiztosítás fejlődésének, az 1666-os londoni tűzvész felhívta a figyelmet arra, hogy egy esetleges szerencsétlenség előidézte anyagi kár nagyságrendje az előző évszázadok veszteségeivel nem összemérhető. Az eszközértékek jelentékeny növekedése a XIX. század elejére, az 1. ipari forradalom gyárhálózatának kialakulásával vált evidenciává. A felismerés számos biztosítót szorított rá az ügyfelek és díjtételek kockázat szerinti differenciálására és más biztosítókkal való kockázat-megosztási együttműködésre. Így került sor az első, tűzkárról szóló viszontbiztosítási szerződés megkötésére 1825-ben, mely szerződésben egy elberfeldi német biztosító egy Párizsban székelő francia biztosítót kért fel bizonyos kockázatainak átvállalására. (Kopf, 1929)
E folyamatok már magukban hordozták a változás közeledtének ígéretét. Hatásukra egyrészről elindult a viszontbiztosítási iparág nemzetköziesedése, másrészről közvetett módon ösztönözték önálló viszontbiztosítási társaságok megalapítását. A viszontbiztosítási megállapodások ugyanis olyan jellegű információk cseréjét követelték meg, melyeket azonos országban működő biztosítók – mint üzleti titkot – nem szívesen osztottak meg belföldi versenytársaikkal, így szívesebben fordultak külföldi szektortársaikhoz. Bár a külföldi partnerekkel kötött együttműködési ígérvények megoldást kínáltak a kockázati kitettségek mérséklésére, áttételesen azonban üzletvesztéshez vezettek. 1842-ben a Niederrheinische Güter-Assekuranz-Gesellschaft részvényesei egy francia biztosítóval való előzetes megállapodás ellenében úgy döntöttek, hogy egy saját leányvállalatot hoznak létre a vállalati portfólió egyharmadának viszontbiztosítására, mely gyakorlat hamar elterjedtté vált a biztosítók körében. (Holland, 2009, old.: 16)
A biztosítók által létrehozott leányvállalatok az önálló viszontbiztosítási iparág elődjének tekinthetők. Nem sokkal az első leányvállalat megalapítása után, 1846. április 8-án megalakul az első független viszontbiztosító, a Kölnische Rückversicherungs-Gesellschaft. (a későbbi CologneRe, majd GenRe), mely 1852-ben megköti a világtörténelem első hivatalos viszontbiztosítási szerződését. Ezzel a viszontbiztosítás végleg önálló útra lép.
A viszontbiztosítási iparágat az 1850-es évektől dinamikus expanzió és erős verseny jellemezte, mely gyarapodási időszak eredményei azonban I. és a II. világháború során többnyire felemésztődtek, szétzilálódtak. A nemzetek fölött átívelő viszontbiztosítási kapcsolatok a háborús ideológia áldozatául estek, csupán egynehány ország viszontbiztosítói tudták megőrizni erejüket és nemzetközi összeköttetéseiket a háborús idők alatt, úgymint Spanyolország, Portugália vagy a semleges Svédország és Svájc.
A háborút követően gyorsan megindult a viszontbiztosítási szektor regenerációja, mely újjáépítésnek erőteljes lendületet adott az élet-ág megjelenése a viszontbiztosítói iparágban. Az 1960-as évek végére a viszontbiztosítás olyan kiforrottá vált, hogy megjelentek az első olyan újítások, melyek bár hasonlóságokat mutattak fel a hagyományos viszontbiztosítással, szellemiségükben elszakadtak tőle. Ezeknek a termékeknek, megoldásoknak köre egészen a századfordulóig folyamatosan bővült, állandó fejtörést okozva a szabályozó hatóságoknak. Ezen termékek népszerűségét a különböző évtizedekben más és más okok szolgáltatták. A ’70-es években az olajválságok előidézte inflációs sokkok miatti magas nominális kamatlábak, a 80-90’-es években a meginduló deregulációs folyamatok, a pénzügyi termék-innovációk.
Ezen alternatív megoldások történetének egy részfejezete a véges vagy pénzügyi viszontbiztosítás. A véges viszontbiztosítást az 1960-as évek Londonjából eredeztetik. (International Association of Insurance Supervisors, 2006, old.: 7) Kezdetben a bevételek technikai értelemben vett elhalasztására használták, így csökkentve az adott évet terhelő adófizetési kötelezettséget. Később, az 1980-as évek folyamán előszeretettel alkalmazták őket, mert kiszámítható és több perióduson átívelő védelmet nyújtottak biztosítási kockázatok ellen. Az 1980-as évek véges viszontbiztosításaiban azonban már tetten érhető volt a hangsúlyeltolódás a biztosításról a likviditás menedzsment irányába. Természetesen a szabályozói válasz sem váratott sokáig magára, hamar megjelentek a hatóságok állásfoglalásai és előírásai a számviteli- és adókezelésre vonatkozóan. A véges viszontbiztosítások komplex konstrukciói azonban nem tették lehetővé egy univerzális és egyértelmű iránymutatás összeállítást, így kezelésük a mai napig gondos mérlegelést igényel.
