Professzor Úr! A KKV szektor ma uniós szinten is, és a hazai gazdaságszabályzás üzenetei szerint is a legkiemeltebb szereplője a gazdaságnak. Ön is az egyik fő szószólója ennek a társadalmi gazdasági szektornak. Sok más szerepvállalása közül, hogy csak kettőt emeljek ki, Ön az elnöke a portálunk szervezte kisvállalatok közötti Megyék Versenyének, vagy egyik életre hívója a rendszeres KKV Csúcstalálkozóknak is. Kérjük ossza meg a gondolatait a KKV szektor szereplőivel! Milyen tényezőkre hívná fel a figyelmét a vasárnapi voksolásra figyelő hazai kicsiknek?
Az EP-választás a legtöbb országban a különösebb tét nélküli politikai voksolás esete. Nálunk sincs másképp ez alkalommal. A pártok láthatóan nem tettek nagy szellemi erőfeszítést az európai integráció előtt álló feladatok értelmezésére, a magyar pozíció érintő érdemi javaslatok kifejtésére, európai víziójuk megindokolására és népszerűsítésére.
Holott fontos és érzékeny időszakban került sor a választásra. Az év eleji adatok azt mutatják, hogy egy nehéz korrekciós időszakon túljutva a gazdasági helyzet immár érezhetően javul a tagállamok többségében. Igen ám, de mindebből nem sok következik a választók politikai hangulatára nézve; az emberek nagy része a megelőző időszakban átélt élmények, tapasztalatok alapján formál véleményt a közügyekről. Így nem csoda, hogy az európai többségi hangulat erősen negatív. A mi térségünkben az EU-tagság tíz évéből csak az első négyben volt jó a konjunktúra; minálunk még annyi ideig sem, hiszen a felelőtlenül költekező és ígérgető gazdaságpolitikai kurzust már 2006 nyarán – az uniós fenyegetések hatására – megszorító jellegű korrekciós szakasz követte, ami nagy ütemvesztéssel járt. Nem sokkal ezután állt be 2008 őszén a szinkronizált európai recesszió, a súlyos visszaesés 2009-ben. A rákövetkező évek törékeny javulgatást hoztak Európa legtöbb országában, ám Európa déli periférián egyenesen súlyos megrázkódtatásokat éltek meg, míg például a lengyel vagy a szlovák gazdaság töretlenül jól teljesített, mi pedig e kettő között küszködtünk.
Ebből azt is levonhatjuk, hogy az általában vett európai helyzettel nem lehet minden konkrét sikert és kudarcot megmagyarázni. Az európai integrációs keret egyfajta adottság, mégpedig mértékadó vélemények szerint egészében véve pozitív tényező, ám az egyes nemzetgazdaságok teljesítménye a gazdasági szereplők és a kormányzatok működésén múlik.
Az országot járva, vállalkozói körökben, iparági rendezvényeken megfordulva az európai ügyek és a magyar tagság eddigi mérlege kapcsán gyakran érzékelem azt az hangulatot, amelyet leginkább kedvevesztett beletörődésnek neveznék. A vállalkozók nagy többségének van tudomása arról, hogy hazánk az európai alapoknak jelentős haszonélvezője, és azt is hallották elégszer, hogy közösségi beruházásaink túlnyomó részét az EU finanszírozza. Ám ugyanazon vállalkozók mindennek tudatában legalábbis enyhén szkeptikusak az európai ügyekben, mondván: de persze a magyar piacot elvették, elárasztják a fogyasztót a maguk vacak termékeivel. Szinte ugyanezt hallottam a múlt héten Szerbiában, amely nem tagja az Uniónak, így nem részesül nagyvonalú uniós támogatásban, viszont – mint minden ország, amelyik bekapcsolódott a nemzetközi piaci versenybe – megtapasztalta, hogy mi történik gyors piaci nyitás esetén: a minőségben vagy árban versenyképtelen hazai termék valóban kiszorul, a másik piacára való bejutás pedig vagy sikerül, vagy nem.
Ezen a ponton mi hozzátehetjük, akár büszkeséggel is, hogy a magyar gazdaság igen komoly exporttöbbletet mutat ki 2009 óta minden egyes évben. Különösen nagy a kiviteli többletünk az EU-tagállamokkal szemben. Akár azt is mondhatnánk, hogy mi árasztjuk el a nyugat-európai piacokat a magunk termékeivel. A magyar kivitelnek 76 százaléka irányul az EU országaiba, míg 6 százalék megy Ázsiába; ez utóbbinak aránya növekszik, de látni kell a nagyságrendi különbséget.
Persze jól tudjuk, hogy a kivitel zömét a külföldi tulajdonú nagyvállalatok adják, és az is tudható, hogy sajnos a magyar hazai hozzáadott érték az export esetében nem túl nagy; kisebb, mint például a lengyeleké. A kis és közepes magyar cégek kivitele nem fejlődött ugrás-szerűen az uniós csatlakozást követően, és a multinacionális cégekhez való beszállítás sok szép terve is inkább csak papíron maradt.
Nos, minderről panaszkodhatunk egymás között, de lehetne egyszerűen feladatnak tekinteni a helyzet megváltoztatását – és az lenne a jobb megoldás. Ha többen lennének képesek kijutni a külföldi piacra, akkor a magyar vállalkozói kör élete kevésbé lenne kitéve a hazai fizetőképes kereslet gyengélkedésének. Az export növekedése eddig is dinamizálta a magyar gazdaságot, sőt sajnos ez volt sokáig az egyetlen tartós növekedési forrás az uniós pénzek felhasználásán kívül – de éppen ennek a két tényezőnek az áldásos hasznából túl kevés magyar KKV részesült. Ám ez sem olyasmi, amibe be kellene törődni. Vannak növekedést serkentő állami kezdeményezések, mint a Wekerle-terv vagy a keleti partnerek felé való nyitás. Megjegyzem, a keleti nyitás politikája leginkább a nagyobb cégek fejlődésének kedvez, már egyszerűen a távolságból és az ügyletekhez szükséges piaci erőből és méretekből következően. A KKV-szektor számára a nagy lehetőséget továbbra is a szomszédos országok piacán való megjelenésben látom, és elsőként a magyarlakta vidékek jönnek szóba, amelyekre a Wekerle-terv irányul.
Most, hogy a GDP két százalékát meghaladó – valójában a Marshall-tervhez mérhető – nettó támogatásban részesülünk az uniós alapokból, a nemzeti érdekek és a realitások felismerésének teljes hiányát tükrözi az a dacos, EU-ellenes hangulat, amelyet sok helyen érzek. Jogos lenne az elégedetlenség, ha az uniós pénzek felhasználásának módjára, hatékonyságára irányulna. Ám ez alapvetően belső ügy: valami oknál fogva nálunk az uniós támogatás túl nagy hányada ment-megy el nagyméretű presztízs-beruházásokra, és túl kevés jut el a „végekre”, a KKV-körbe, ahol pedig több valódi munkahely jönne létre, az eddiginél olcsóbban. De hát valami oknál fogva a pénzosztók jobban kedvelik a nagy és látványos projekteket. (Rossz nyelvek szerint e mögött az áll, hogy egy nagy beruházásból könnyebb kiszedni a visszaosztható pénzeket, mintha kisvállalkozások százainak támogatására menne a pénz.) Mindezért persze kár a támogatást nyújtó európai integrációs keretet okolni.
De így is túl sokat foglalkozunk a támogatási pénzekkel, holott az európai integráció lényege nem itt van. Elég ránézni a térképre, és megérteni: kis és közepes méretű nemzetek boldogulásához, sőt akár létéhez is, szükség van az integrációra. Hogyan boldogulna mondjuk Észtország, a maga 1.3 millió lakójával független államként, egymagára hagyva? De gondoljunk a nem sokkal nagyobb szlovén vagy horvát vagy szlovák államra. És itt vagyunk mi a kevesebb mint tíz millió lakosságunkkal: ilyen ország-méretek (és piacméretek) mellett teljesen világos, hogy a kereskedelmi és pénzügyi nyitottság valamilyen formája szükséges a boldoguláshoz. Ezért lenne jó, ha ideológiai és érzelmi viták helyett arról folyna a társadalmi vita, hogy milyenek legyenek ezek a formák és keretek, és itt belül mit kellene másképpen tenni a lehetőségek sikeresebb kihasználásáért.
A gazdasági élet szereplői minden nap osztanak, szoroznak; a maguk gyakorlatias és kalkulatív felfogásával sokkal nagyobb mértékben kellene részt venniük az ország sorsát, fejlődési irányát érintő vitaügyek megtárgyalásában. Így például már sokkal korábban le kellett volna folytatni azt a vitát, hogy milyen ütemben teljesítse hazánk az euró átvételének egyébként törvényekben rögzített kötelezettségét, és hogy milyen következményekkel jár a nemzeti fizetőeszköz fenntartása, a folyamatos árfolyamkockázat és a spekulációnak való kitettség. Amikor az euró-zónában nagy belső feszültségek törtek felszínre, talán még jól is hangzott, hogy lám hazánk nem követte a szlovén, szlovák, észt példát a korai euró-átvétellel. De idő előtti volt az euró temetése. Az európai stabilizálódás mostani időszakában a magyar pozíciót újra kellene gondolni, éppen a sikeresebben fejlődő tagországok és térségek eredményei kapcsán, és gazdasági logikát kellene vinni a magyar diskurzusba, amelyet aránytalanul nagymértékben uralnak érzelmek és ideológiák.
Ez csak egy példa arra, hogy az üzleti értéktermelésben jártas, abban felnőtt társadalmi rétegek véleményformálására nagy szükség lenne. Ha lett volna érdemi kampány az EP-választások alkalmából, akkor abban talán hangot kaphatott volna a vállalkozói kör, a gazdasági ésszerűség szempontja, a polgári értékrendet vallók véleménye. Ám sosem késő. Az európai fejlődés kérdéseivel még sokat birkózik a kontinens, lesz még mibe bekapcsolódnunk. Majd bizonyos kérdésekre megszületik a válasz, adott dilemmák valahogy eldőlnek. Nélkülünk is. Jobb lenne ezért, ha tudatosulna: nekünk is fontos, sőt a következményeit tekintve a magyar polgárnak különösen lényeges mindaz, ami az uniós ügyekben zajlik.
