Napjainkban divat az EU és az USA világgazdasági pozíciójáról, gazdasági viszonyairól és jövőjéről vitatkozni. Ezek a fejtegetések kikerültek már a gazdaságdiplomácia műhelyeiből és a szélesebb tömegek érdeklődését is felkeltették. Külön lendületet kölcsönzött ennek a vitának, hogy a két hatalom szabadkereskedelmi megállapodást kíván kötni egymással.
Elöljáróban egy dolgot szögezzünk le! A globális termelés és a kereskedelem összehangolása – nem is kérdés – az egész civilizációnk érdeke. A Föld kifogyóban lévő erőforrásai, a klímaváltozás, a népességrobbanás, a vízkészletek kiapadása vagy a talajok kimerülése a mai tudásunk szerint kikényszerítik az összefogást. Az elveket illetően nincs is vita. A valóságban azonban rendkívül kevés jó példát találni. Az észak-atlanti térség két szuperhatalmának tervezett összefogása mögött sem a globális jószolgálati megfontolások állnak.
Az EU és az USA hosszú évek tárgyalásai után fel kívánják gyorsítani az Észak-atlanti Kereskedelmi és Beruházásvédelmi Partnerségük (TTP) létrehozását. Angela Merkel német kancellár (a szabadkereskedelmi egyezményt ő vetette fel először 2007-ben) a teljes befolyását bevetve, 2015 végéig tető alá akarja hozni a két szuperhatalom megállapodását. Ebben az EU magállamainak kormányai partnerek. Az unió déli államainak vezetői és a kelet-közép-európai országok inkább kivárnak.
Furcsa ízt ad a tárgyalásoknak, hogy az európai közvélemény egyenesen ellenzi a megállapodást. Milliós tömegeket megmozgatva, aláírásgyűjtés folyik egy elutasító referendum érdekében. (http://mtvsz.blog.hu/2015/01/08/trojai_egyezmenyek_kesz_katasztrofa)
A tengerentúlon sem megy minden rendben. Barack Obama, az Egyesült Államok elnöke már beletörődni látszik, hogy a republikánus többségű kongresszus nem teszi neki lehetővé, hogy a saját eredményeként könyvelje el a TTIP megállapodást.
Mindezek tükrében – reálisan nézve – a tervezett rövid időn belül aligha írható alá az egyezmény.
Mi áll a háttérben? Kinek az érdeke a TTIP?
Az USA világgazdasági szerepe, (a rendkívül jó abszolút gazdasági adatok mellet is) fokozatosan és látszólag megállíthatatlanul csökken. A vezető kulcsvalutát ugyan belátható ideig még az Egyesült Államok birtokolja, ami kétség kívül konzerválja az USA domináns szerepét, ugyanakkor a termelési adatai és hatékonysági mutatói a versenytársaival való összehasonlításban romlanak. Ez oda vezet, hogy hamarosan őrségváltás következik be a világgazdaság élén.
Az unió egyesített gazdaságai sokkal nagyobbak az USA gazdaságánál. Az unió kereskedelmi mérlege az USA vonatkozásában óriási többletet mutat. Látszólag a két észak-atlanti hatalom versenyében az unió áll jobban. A valóság azonban az, hogy az unió lassul, tartós recesszióban van, vezetési és döntéshozatali rendszere pedig messze az USA hatékonysága alatt áll. Öregedő, jóléti társadalmai veszítenek a versenyképességükből.
Összességében az USA a versenyképesebb gazdaság. Ennek a két kihívásokkal küzdő szuperhatalomnak nem lehetősége, hanem kényszere az együttműködés.
Kivel szemben kell összefogniuk?
Kína annak a küszöbén áll, hogy átvegye a világ legnagyobb nemzetgazdasága címet. Egyes mutatók vonatkozásában ezt már meg is tette. A vásárlóerő-paritás „purchasing power parity”, rövidítve PPP) mutatóin mérve Kína már az első. Nem fogja sokáig őrizni pozícióját, mert nehézség ide vagy oda, India a nyomában van.
Oroszországot ma divat temetni, de a józanabbak tudják, hogy ez az ország végtelen erőforrásokkal rendelkezik nemcsak a földfelszín alatt, hanem a tömegek mozgósításának a képességeit illetően is. Az embargó ellenére máris kezd magához térni (http://www.karpatinfo.net/cikk/gazdasag/javultak-az-orosz-gazdasag-kilatasai)
A világgazdaság kis tigrisei sem úgy gondolják, hogy az idők végezetéig az USA vagy az unió legyen a világ vezető gazdasági hatalma.
Ebben a helyzetben a két szuperhatalomnak valóban jó oka lenne arra, hogy az egymásnak adott vámkedvezményekkel – lássuk be, a közös fellépési lehetőségek szempontjából, a legszerényebb eszközzel – összefogjanak és növeljék a versenyképességüket.
Erről a szerény összefogásról azt azért érdemes elmondani, hogy ha eljátszanánk a gondolattal, miszerint a világgazdaságnak csak két szereplője lenne, az EU és az USA, akkor fel sem merülne az együttműködés. Azért nem, mert a két hatalom egymás mellett élését alapvetően a verseny jellemzi. A felek messze nem jutottak még el arra a szintre, hogy tekintettel legyen a saját érdekein túlmutató szempontokra is. Ha mégis kompromisszumokat kötnek, arról nyugodtan kijelenthetjük, a kényszerűség áll mögötte, mégpedig a feltörekvők legalább időleges visszaszorításának az érdeke.
A látszólag kézenfekvő szabadkereskedelmi megállapodásuk kialakítása kapcsán kialakult vita is abból ered, hogy a felek érzik, csak kényszerből cselekszenek és nem feltétlen igaz az a propaganda jelszó, hogy a megállapodás eredménye egy „win-win” helyzetet hoz létre.
Mi szól a TTIP megkötése ellen, melyek azok a tényezők, amelyek ilyen hosszú tárgyalássorozatba kényszerítik a feleket és ilyen sok érzelmet váltanak ki?
A szabadkereskedelmi egyezmények látszólag a gazdaságdiplomácia bevett gesztusai. De csak látszólag. A tapasztalatok és a józan ész is azt mondatja, hogy egy ilyen együttműködésben mindig az jár jobban, akinek a gazdasága hatékonyabb. A védővámok a történelem kezdete óta arra hivatottak, hogy megvédjék a saját gazdaságot az esetleg ügyesebben termelő partnereinktől. Ha ezt a védelmet eltöröljük, vagy mérsékeljük, akkor a hatékonyabb elfoglalja a piacokat. Természetesen az USA összességében versenyképesebb gazdasága nem azt jelenti, hogy minden ágazatban ő a hatékonyabb. Van olyan szektor, ahol az unió biztosan erősebb. Ilyen például a számos más, magas technológiai hozzáadott értéket mutató iparág mellett az autóipar is. (Nem véletlen tehát a fokozott német lelkesedés sem). Azokban az ágazatokban azonban, ahol az energia költség, vagy a munkaerő ára kiemelt szerepet kap, ott az USA pozíciója aránytalanul erősebb.
Sokan felvetik azt is, hogy a felek gazdaságaiban érvényes szabványok, engedélyezési eljárások, protokollok eltérései is alattomos aknák lehetnek a megállapodások során, vagy ami rosszabb, azt követően.
Összegezve:
Az EU és az USA a kultúrájuk, történelmük alapján is sokkal inkább szövetségesei egymásnak, mint bárki másnak.
Miközben az EU nagyobb gazdaság, az USA a versenyképesebb. Van egy általában szemérmesen kezelt fontos tényező még, a két hatalom katonai szövetségese is egymásnak, az USA megkérdőjelezhetetlen dominanciájával.
A feltörekvő gazdaságok – elsősorban Kína – nyomására az összefogás elkerülhetetlen. A vámok eltörlése és/vagy mérséklése egyes ágazatokat a hatékonysági eltérések miatt tönkretehet, mind az USA, mind az EU vonatkozásában. Modell számítások vannak arról, hogy hol és melyik ágazat sínyli meg a TTIP megállapodást jobban. A végeredmény egyelőre azonban az, hogy senki nem tudja pontosan, mi fog történni.
Mi Magyarországon úgy érezhetjük, messze vagyunk ettől a vitától. Nem így van. Kizárólag most van lehetőségünk az asztalra tenni a magunk sajátos szempontjait. A kész egyezmény ratifikációjánál kihátrálni, módosításokat kérni felér egy merénylettel. Azt, hogy az EU és az USA szabadkereskedelmi megállapodást kötnek egymással, kezelhetjük tényként. Azt, hogy mikor, abban lehetnek meglepetések. A magyar érdek az, hogy figyeljük a tárgyalások alakulását és a kialakuló erőviszonyokat a lehető legkorábban érzékeljük azért, hogy az esetleg érintett ágazataink versenyképessé tételét a lehető legkorábban megkezdhessük. Akkor, ha valamelyik vesztes európai ágazat bedolgozói körében találjuk magunkat, nagy bajban lehetünk. Persze nyerhetünk is!
