A csatornázást és a szennyvízelvezetést a rómaiak is ismerték már. Azt használták ki, hogy a víz a magasabb helyekről az alacsonyabban fekvők felé folyik. Praktikusan a városokból a folyókba. A csatornák befedése is hamar napirendre került, mert a szennyvíz rendkívül büdös, és fertőző volt már akkor is. Így lett volna ez a világ végezetéig, ha az urbanizációs robbanás nem állította volna új kihívás elé a mérnököket. Az óriás városokból már nem volt mindenhol biztosítható a gravitációs lefolyás. Jött az ipari forradalom, és már a gépek is besegítettek a szennyvíz átemelésbe. Az idilli helyzetet még fokozta az elektromosság. A modern szivattyúkkal látszólag minden megoldódott. A legegyszerűbb gravitációs rendszereket számtalan helyen felváltották az un. nyomott rendszerek.
Sajnos azonban semmilyen idill nem tart örökké! A kutatók bizonyították, hogy a csatornákban keletkezett gázok életveszélyesek, betegségek okozói. A nagyteljesítményű szivattyúkról is kiderült, hogy bődületes energiákat emésztenek fel. Ez ma már nagyon számít…
Egy magyar feltaláló, a lajosmizsei csatornázási vállalkozó Csorba József regionálisan ismert szakember eredt a probléma nyomába. Évekig figyelte, a rendszerek működését és rájött, hogy az energiafaló, gyakran meg hibásodó nyomott rendszerek alapjaiban rosszak. Az ok pedig szinte megalázóan kézenfekvő. A szivattyúk azért dolgoznak olyan sokat, mert a rendszerbe a megfelelő helyeken nem engedünk levegőt. Így a gépek vákuumot hoznak létre, amitől lelassul az áramlás, leégnek a motorok, és a pangó szennyvíz mérgező gázokat termel, amely bejut a lakásokba. Csorba József 6 különféle szabadalommal lépésről lépésre megoldotta a nyomott rendszerek hibáit. Áramlik a szennyvíz, normalizálódik a mérges gáz, a villanymotorokból elég a fele teljesítményű is, és azok is alig járnak. Később az is kiderült, nem is kell már olyan átmérőjű csatorna sem.
A csatornázás a méregdrága építőipari kategóriába tartozik. Kiszámíthatatlan terepen mélyépítés, a legkisebb munkagép is 20 MFt-nál kezdődik, amiből a legkülönfélébbek kellenek. Az ágazat nagyon élőmunka igényes is.
Ott ahol csatornát építenek, két dologra figyel mindenki: a beruházási hozzájárulás mértékére, és a működési költségek nagyságára. A Csorba féle megoldások a következő arányokat hozzák: beruházási költség a 800 eFt- 1.200 eFt/ bekötési pont helyett 600eFt – 800 eFt, (pályázat megnyerése esetén a lakossági hozzáhárulás ennek csak 15-20 %-a /önrész/), a működési költségek a lassan 1000Ft/m3 díj helyett 300-400 !!! Ft.
Sikertörténet, gratulálunk. A magyar költségvetés 100 milliárdokat takarít meg, az uniós forrásokból ezer kilométerekkel több csatornára is futja, és a falusi kisnyugdíjas nem megy tönkre azért, mert az Unió csatornát ír elő. Gondolnánk.
Nem így van! Csorba alig pár kis településen tudta csak bemutatni a találmányát. Azokon a településeken persze faragják a szobrát. Egy nevének elhallgatását kérő csatornázási szaktekintély csak így fogalmazott. „ha erre a rendszerre mi most azt mondjuk, hogy működik, akkor a szakma az egész pályafutásunkra azt mondja, hogy rossz volt az elképzelésetek, rossz a gyakorlat”. Ezt nem könnyű beismerni.
Persze Csorba úr sem könnyű ember. Szerelmes az ügybe. Mint tudjuk ez nem mindig jó tanácsadó. Egyre elkeseredettebben érvel, vitázik, sajnos pereskedésre is kényszerül. Külföldön nagyobb az érdeklődés, mint itthon. (Ez egy bizonyos kocka esetén már megtörtént velünk)
Idehaza egyelőre a drágább megoldások a kapósabbak. A csatornázás nagy üzlet. A tervezőkön is sok múlik. Amit ők terveznek, az épül. Arra kerül kiírásra a közbeszerzési pályázat. De az ő kezüket is megkötik, munkájukat mások irányítják. Nagyon sok a tervező, kevés a munka. Okoskodni nem lehet.
Néhány a környezetért, a lakosság pénzügyi helyzetéért elkötelezett polgármesteren múlik most minden. Olyanokon, akik akár azt is mondhatják: „Gyerekek! Márpedig ha ez a rendszer működik, akkor nálunk ez a modern, takarékos, környezetkímélő lesz és kész! Kérjétek be az ajánlatot, kérjetek garanciát, és nézzétek meg a referenciákat”
